Szabó Ottó: Egy karrier vége, egy új kezdete

Az elmúlt évek meghatározó játékosává vált Szabó Ottó, aki Világ Oszkár szerepvállalása után tért vissza a DAC csapatába. Egy bokasérülés miatt már több mint fél éve a partvonalra került. A sérülés súlyossága miatt bejelentette visszavonulását. A DAC korábbi hátvédjével beszélgettünk.

Nehéz volt meghoznod a döntést karrierjed befejezéséről?

Már felkészültem, hogy egyszer vége lesz a futballnak, és készültem egy másik pályára, a rehabilitációra. Korábban jött ez a váltás, mint terveztük, de teljes mértékben fel voltam rá készülve. A lábam már nem engedte a futballt, így az energiámat már a futball melletti életre fordítottam. Hiába szeretnék, a szívem a pályára húz, de már majdnem fél éve nem játszottam és nap, mint nap fáj a bokám.

Hogyan jött a DAC ajánlata?

A foci után azt szerettem volna csinálni, amit most lehetőségként kaptam. Annak idején a vezetőknek felvázoltam, hogy két formában jöhetek a csapathoz, mint játékos, vagy, mint rehabilitációs tréner. Az elnök azt javasolta, mint játékos jöjjek vissza. Elfogadtam az ajánlatot, és újra élveztem a futballt. Jó döntés volt. A rehabilitáció ötlete már ekkor felmerült. Egy véletlen folytán a klub bekérte a végzettségről szóló irataimat, az edző pedig látta, hogy milyen végzettséget szereztem, és már ekkor felvázolta, hogy a csapaton belül hiány van ezen a poszton. Mikor már tényleg nagy problémáim lettek a bokámmal, merült fel igazán ez a lehetőség.

Mennyiben változtak a napjaid?

A mindennapok nem változtak. Hamarabb kell a pályán lennem és utolsóként távozok, habár ezt már Straka Gáborral is így csináltuk. Maga, a felfogás változott. Már én vagyok a játékosokért. Továbbra is a csapatnál vagyok, de már más szerepben. Már nem a labda körül forognak a dolgok, hanem a rehabilitációs edzések körül.

Mi a feladatod a DAC-ban?

A sérült játékosokkal foglalkozom. A játékos már egy órával az edzés előtt a pályán van, hogy fel tudjuk térképezni, a sérülését. Összegezzük az edzővel, a fizioterapeutával, az erőnléti edzővel az állapotokat és elosztjuk, kinek mi lesz a feladata. A sérült játékosok az én kezem alá kerülnek. A sérülések alapján edzőteremben vagy a pályán készülünk. Az én szerepem, hogy helyrejöjjön a sérült játékos.

Miért éppen a rehabilitációval szeretnél foglalkozni a jövőben?

Ez egy elhatározás volt hat-hét évvel ezelőtt. Győrben sérüléssel bajlódtam, és Dárdai Pál kapcsolatai által sikerült Berlinbe kerülni rehabilitációra. Ne gondoljunk csodára, nem voltak különleges gépek. Számomra az volt a meglepő, hogy nagyon pontos, precíz és profi munka folyt a részlegen. Ekkor mondtam azt, hogy a rehabilitációval szeretnék foglalkozni. Valójában a sérüléseim során kíváncsiságból mindig kikérdeztem az orvosokat, érdekelt a téma. Berlin után kezdtem keresni egy iskolát, de a foci mellett ez nem volt egyszerű. Három évig Ausztriában, Magyarországon és Szlovákiában érdeklődtem rehabilitációs iskola után. Végül Magyarországon találtam egy lehetőséget, ahol két év alatt sikerült elvégeznem a rehabilitációs szakmát.

Jársz a csapattal a mérkőzésekre?

Nem járok. A sérült játékosok nem utaznak, így a mérkőzés napján is edzést tartunk. A mérkőzéseket viszont követem. Ha messzebb kell pályára lépni, akkor az interneten, ha a közelben, akkor pedig a helyszínen.

Miképp fogadta környezeted a váltást? Mit szólt a család?

A család nem teljesen úgy érzi át a helyzetet, mint én, de mégis, mivel tudják, egy korszak lezárult. Őket sem érte meglepetés. Egyrészt sajnálják, mert ez volt az életem, másrészt örülnek, mert nem szenvedek az erős edzésektől. A család megértette a helyzetet. Egy ember volt, aki azt mondta, hogy ne adjam fel, Straka Gabi volt. Nem adtam fel, de a bokám már feladta. Olyan a sérülés, amelyen még az én akaratom sem tud győzni. Így nem tudtam teljesíteni Gabi biztatását, de köszönöm neki.

Milyen érzés volt hirtelen játékosból edzővé válni?

Az első három nap még a saját helyemre ültem a játékos öltözőben, pedig már nem ott kell lennem. Nagyon új dolog ez számomra. Eddig a játékosokkal ültem a közös ebéden, most pedig már az edzők körében vagyok. Ez óriási változás. Vannak, akik még a csapatból piszkálnak, de már érezhető, hogy edző lettem. Egy bizonyos távolságot ad a játékosok és közöttem.

Tervezel esetleg egy búcsúmérkőzést a korábbi csapattársakkal?

Igen, szeretnék, de ez most egy nagy váltás számomra, és idő kell hozzá. Most az új munkámmal vagyok elfoglalva. Ha minden kitisztul, és ha a vezetőség, a szurkolók és a játékosok is rábólintanak, akkor mindenképpen szeretnék egy búcsúmérkőzést.

Volt a karriered során olyan döntése, melyet megbántál?

A „mi lett volna, ha” dolgokkal nem foglalkozom. Egy valami bánt, hogy nem sikerült bejutnom a Bajnokok Ligája csoportkörébe. Ezért tűztem ki célul, hogy edzőként valamelyik európai kupa csoportkörébe szeretnék eljutni. Selejtezőt már sokat játszottam, csak a csoportmérkőzések hiányoztak.